Digital Sushi 11. (2010. márc. 12.)

Ígértem nektek tegnap egy kicsit illuminált állapotban egy blogbejegyzést, így aztán mindenképp írnom kell, na meg alapjáraton sem mulasztanék el egy ilyen csodás alkalmat a kritizálásra. Természetesen nem a bulit fogom kritizálni, az remek volt, inkább néhány fiatallal, aki részt vett rajta.

Nos mi Gergoval úgy éjfél tájékán estünk be a Total Metal Clubba, kicsikét részegen, kicsikét punkzenéket énekelve. Ha nem üvöltöttük el még kint háromszor, hogy “Hu há hu hááré, internacionále szolidárité”, akkor egyszer sem, nagyon mókás volt, de szerintem csak azért rúgtam be, mert mielőtt elindultam volna bevettem egy Algopirint fejfájás ellen… erre ittam meg a Controlban két macifröccsöt, és nagyon jó állapotban voltam. Szóval kifizetjük a jegyet, elindulunk felfelé a lépcsőn, közben röhögünk, hogy milyen jó lenne, ha úgy kúsznék fel, mint az Átokban, és olyan hangokat is adnék ki hozzá. Egyszer csak teljes sokk ér, emósok mindenütt. Beszaladok arra a részre, ahol le lehet ülni, oda megyek valakihez, magyarázok (már nem tudom kihez), aztán inkább iszom egy sört, és leülök hátra, hogy tökéletesen lássak mindent. Nem, nem nézek körbe, rágyújtok. Most nézek körbe. Jobbra tőlem egy mintás pulcsis, fekete, szembelógó hajú lány sírdogál, a százhatvanas kicsit elhízott barátnői próbálják vígasztalni, és rendben tartani azt a hatalmas fekete sminket, amit amúgy sem igényesen kent magára, és sokkal jobban nézett ki lefolyva. Ujjal mutogatok, röhögök, empátia nulla, aztén jobbra nézek, magyarázok egy egymás ölében ülő fiúpárról, kacarászom, aztán még sokminenkiről… Végezetül szemembe ötlik Kortez drága, akihez odajött egy kalapos fiú, aki elméletben a lakótársa lesz (vagy már most az, nem tudom). Megkérdeztem, hogy ő is emós-e, és legnagyobb meglepetésemre azt felelte, ő egyedi. Kortez nem mulasztott el felvilágosítani arról, hogy ez a fiú húszéves. Na itt már felszaladt a szemöldököm, és elgondolkoztam megint azon, hogy én milyen koravén is vagyok. Tizenhét, lassacskán tizennyolcévesen nem állítom magamról én sem, hogy egyedi vagyok, mert már sajnos senki nem vallhatja magát igazán egyedinek itt, 2010-ben. Egyszóval jót vigyorogtam a fiú kijelentésén, megmondtam neki, hogy ő is egy, a Magyarországon élő másik ötmillió egyedi fiatalból. (Persze nyilván sokat mondok, de az ötmillió jól hangzik.)
Nos ezek után még álltam Hosanya hasán, örültem, hogy megint találkoztunk, ezer éve nem láttam. : ) Szóval ácsorogtam a hasán, jóleső érzéssel töltött el, hogy könnyű vagyok (illetőleg ezt mondta), aztán mentünk be táncolni. Jól éreztem magam, kötözködtem még emósokkal, az éjszaka végén Gergo meg Timi még valami napocska-formára alakított hajú fiú haját is széttúrták, meg felhúzták egy lány tangáját, aki kedves barátnőjével csókolózva feküdt a színpad szélén (tőle jobbra ugyanez, csak nem kétszáz kilóval, kicsit színvonalasabban, de szintúgy undorítóan).
Amin még felidegesítettem magam, az kedves Roli, és Dani nevezetű ismerősöm volt, akik egy Versailles (!!!) szám alatt tapogatták egymást, illetőleg a mellettük álló kétszázkilós leopárd mintás pulcsis lány a barátnőjét. Mindezt Versailles alatt, és kicsit megharagudtam, nekem ez olyan, mint egy Gárdistának, ha a Himnusz alatt nekiállna egy cigány szülni. Persze nem vertem meg senkit, csak csúnyán néztem szokás szerint. :”D

És hogy mi volt ennek az emósinváziónak az oka? Nos kérem szépen, ahogy hallottam a Ribancok Éjszakája nevezetű fergeteges rendezvényre nem engedték be a tizennyolc éven aluliakat, így kerültek el hozzánk, a Digital Sushira… Ez pedig felmerít bennem egy kérdést, és talán bennetek is: Akkor nem volt senki a Glamben? :””D

Egyébként én remekül éreztem magam, az emósok csak feldobták a bulit, volt kit cseszegetnem, mindemellett még táncolhattam is, és ázsiai zenét hallgathattam, ennél jobb nem is lehetett volna. ; D