Üdvözlök mindenkit

Kezdeném azzal, hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem, ennyi az utolsó, amit azok, akik nem a közvetlen környezetembe tartoznak hallani fognak rólam. Persze közvetlen környezetem módosult  egy cseppet, alkalmam nyílik arra, hogy sokakat már ne tarthassak (önhibából, vagy máséból, lényegtelen) közvetlen környezetem tagjainak, és ne üdvözöljek j tagokat benne, ugyanis egyelőre nincsenek új tagjai, de bizonyára előbb-utóbb rátalok még olyan emberekre, akik vannak olyan senkik, hogy velem barátkozzanak. Gondok vannak a fejemben, igen, köszi, rájöttem. Szóval szó, mi szó beleszartak a lelkivilágomba, egy ideig pedig kizárólag három-négy emberrel szándékozom a szűk családi körömön kívül bárminemű kapcsolatot is teremteni a külvilágból. Szomorú vagyok, heló.

Szóval köszönöm mindenkinek, aki néha olvasott, megyek hányni magamtól, kommentárokat a bejegyzés alá mellőzzétek.

Üdv : )

Újabb önsajnáltatós ömlengés

Megint elöntött az önsajnálat. Megszokhattátok már, tudjátok, én vagyok a lány, aki vagy napi huszonnégy órában depressziós, vagy részeg. Persze nem mintha lenne okom sajnálni magam, lehetne rosszabb is a helyzet… éhezhetnék, lehetnék árva, vagy éppen teljesen kirekesztett, extrémen ronda hardcore kocka, és a végtelenségig sorolhatnám még, ha jelen pillanatban a saját helyzetemet nem tartanám százszor, ezerszer, milliószor rosszabbnak másokénál. Rendben van, eddig is utáltam az embereket (tisztelet annak a kevés kivételnek), de most… megint belémitta magát az üresség. Az Űr, amit nem tudok kitölteni, és a pillanat, amikor már nem is akarom igazán kitölteni az Űrt. Nem hiszem, hogy csalódást el bírnék viselni, és természetesen megint csak úgy beszélek a csalódásról, mintha történt volna valami, valaki átvert volna, mintha csak lerombolták volna hazugságokból épített álomváramat. A legszebb az egészben, hogy semmiféle álomvár nem épült… És itt megakadtam az írásban. Hogyan fogalmazzam meg érzéseimet, valaki olyannak, mint Te, kedves olvasom, aki nyilvánvalóan feleannyira sem ismersz, mint gondolod, vagy éppen az igazi nevemet sem tudod? Hogyan mondhatnám el mit érzek most, így éjféltájt, amikor lehet még csak köszönőviszonyban sem vagyunk? Túl vagyok már egy grillcsirke nagyrészén, három vastag szelet sonkán, mindehhez fél kiló kenyéren, egy csomag öt darabos Bountyn, és fél csomag kekszen, és még csak bűntudatot sem érzek. Ismered ezt az érzést, igen? Amikor szakítottál a barátoddal, akivel majdnem egy hétig együtt voltatok? Vagy amikor anyukád kijelentette, hogy nem kapod meg a motort, amit kinéztél? Reflexből mosolygok. Néha meg azért, mert vicces valami, néha meg csak úgy, mert annyira azért mégsem vagyok normális, mint lehetnék, vagy kellene, vagy illene, ahogy tetszik. Persze én megint csak ott tartok, hogy olyan dolgokról álmodozom, amik a múltban történtek, abban a múltban, amit ebből a távlatból már semmiképp sem tarthatok valóságosnak. Csak repülhetnék vissza pár évet… vagy akár csak egyet… esküszöm mindent másképp tennék. Természetesen fő, hogy még mindig teljes mértékig reálisan tudok gondolkozni, nemdebár?

Üdvözlettel:
Miya, a zártosztályából

Hkhfkhfsirziz

Egy darabig most nem írok ide, mert főleg magamnak címezném a bejegyzéseimet… Úgyhogy írok most magamnak valamit egy Word dokumentumba inkább. : )

Benn ragadtam a fejemben

Eljött a pillanat, amikor nem tudok mit írni, pedig akarok. Ha tudnék is írni… valljuk be senki nem olvasná el, vagy ha mégis, akkor is csak olyan, aki nem akarom, hogy olvassa. Sajnos azonban más hely nincs, ahol megoszthatnám ezeket a dolgokat, amik épp foglalkoztatnak, így…

Már amikor ma hajnalban hazaértem rossz kedvem volt. Reménykedtem férfitársaságban az éjszaka folyamán, hogy hátha van olyan, akinek megakad rajtam a szeme… ez azonban elég naív elképzelés volt, így aztán jobban lerészegedtem, mint akartam, és a kocsi hátsó ülésén ülve egy olyan Istenhez imádkoztam, amiben nem hiszek, pusztán azért, hogy ne hányjam el magam.

Ahogy hazaértem azonnal lefeküdtem, dél körül szintúgy letargikus hangulatban, hőemelkedéssel ébredtem. Ettem, aztán Coldrex, ágy, tea, néha pedig szélsőséges állapotok megosztása Facebookon. Körülbelül ezzel telt a mai napom. Egész nap lehúzott redőnyök, kikapcsolt tévé, sötét, némi Hiperkarma, meg Biorobot, és a saját gondolataim. Egész nap kergettem magam a fejemben, és semmire sem jutottam igazából. Azon gondolkoztam többek között, hogy most akkor vajon ténylegesen elűztem magam mellől mindenkit? Vagy csak nekem tűnik így? Ilyenkor sajnos mindig rájövök, hogy mennyire egyedül is vagyok. Az állítólagos barátaim online-ak msnen is, fb-n is, de nem írtak rám. Csak Gergoval és Krisztával beszéltem, senki mással. Talán ők az egyetlenek, akik képesek elviselni szélsőséges hangulatingadozásaimat, amiket meg kell vallanom, még én sem értek. Nem tudom miről írhatnék még, sokminden eszembe jutott, rengeteg dolog az utóbbi tizenhét évből, és arról, hogy nem jutottam még mindig semmire… Ja, és a legrosszabb, hogy azon kívül, hogy van az asztalomon egy tál popcorn nincs mire büszkének lennem.

Na így ömlesztve ennyi, nem hinném, hogy egyhamar írok. Sőt, hozzáteszem, hogy egy darabig nem láttok se MyVipen, se Facebookon, se MSN-en, ha valaki mindenáron el akar érni úgy is megtalálja a módját.

Dekadencia

A dekadencia még mindig hanyatlást, visszaesést jelent, én pedig kezdem átértékelni magamban a dolgokat. Érzem, hogy visszaesek a depressziómba, amiből oly nehezen valamilyen szinten sikerült kimásznom, és nem tudni meddig bírom még. Tegnap rámtört egy sírógörcs – ezért sem mentem iskolába. Wobe volt olyan kedves, hogy azt mondta beteg vagyok, ezért hálás is vagyok neki, de tényleg, és nem írónikusan mondom. Szóval a tegnapi napom azzal telt, hogy vagy aludtam, vagy bőgtem, ami rám nem különösképpen vall, ugyanis alig alszom… ettől függetlenül nagyjából hat órát tölthettem ébren a huszonnégyből. És ezennel kedves olvasóim jön a kérdés, hogy mégis mi bajom? Láthatólag jó dolgomban már nem tudom mégis mit csinálhatnék. Végül is tök jó, látom, ahogy az ismeretségi körömben mindenki elér valamit, és én teljes mértékig irigylem őket, akár tetszik, akár nem. Én ugyanott vagyok, mint két éve, és nemsokára tizennyolc leszek. Az iskola nem megy. Mindemellett ahányszor meghallom nagyapám hangját sírásra görbül a szám. Beállt az új rendszer, egy hétig józan egy hónapból, a maradék hármat az alkohol édes mámorában tölti. Amikor átmegyek a kép leírhatatlan… kajamaradék mindenhol, vagy tányérban, vagy nem, az alkohol, a cigarettafüst és a testszag kellemes elegye, esetlegesen hányás, borosüvegek szerteszét, csikkek, és amit még el lehet képzelni… Dekadencia. Néha kopogtat az ajtón, én olyankor már kikészülök, és kérdéses meddig bírom még, és ezt most teljesen szubjektíven mondom. Az emberek kezdenek elfordulni tőlem, egyre inkább magamba fordulok, egyre többnek képzelem magam annál, ami vagyok, egyre újabb neveket kapok, egyre újabb tulajdonságaimat ismerem meg mások szemszögéből, ami szabályosan fájdalmat okoz. Anyukám persze nem különösebbképpen törődik a dologgal, pedig igazán szükségem lenne külső segítségre… tudja, hogy hypochonder vagyok [elismerem, valóban az vagyok] és ezért nem is érdekli annyira. Jobb is, hogy nem mentem be, nem tudom hogy bírtam volna elviselni, hogy Erzsi néni kiabáljon velem, lehet bőgve kiszaladtam volna a teremből. A jegyeim romlanak, már bejárni se sok kedvem van, és kezdek megint beleszarni a dolgokba. Cél volt az Iparművészeti Egyetem, de érzem, hogy álmom, hogy fotós legyek kezd egyre távolodni, és lassan délibábhoz hasonlatosan foszlik szét előttem. Nevetséges, hogy még amikor – a változatosság kedvéért – sírok is képes vagyok némileg költőien fogalmazni. Egyébként önnön létem szánalomra méltó valója is elképeszt, nem is tudom minek írok ilyet, amikor vagy olyanok olvassák, akiknek nincs közük hozzá, vagy olyanok, akik unalmukban már a blogom olvasására fanyalodnak.

Nem tudok ennek címet adni

Kezdek megint kiesni a fejemből, mint mindig. Nincs olyan pillanat, hogy tökéletesen boldog lennék, ezt eddig is tudtuk (kivéve részegen persze, de az más, alkoholista mégsem lehetek), most viszont már kezdem úgy érezni, nincs olyan pillanat, amikor ne lennék szomorú. Úgy érzem nincsenek barátaim, illetve vannak, de eldöntöttem, hogy nincsenek. Hiába, nincs jobb dolgom, mint ilyeneken gondolkozni, itt ülök apámmal a tékában, aki nem mond semmit, mert nem tudunk miről beszélni… fura, a saját apám, és nem tudok vele beszélgetni. És akkor most jönnek a könnyek, de nem sírhatok, mert hülyének nézne, ha sírva fakadnék itt. Ez az a pillanat, amikor az ember fogná magát, és kimenne a játszótérre, ahol kiskorában annyit játszott, elszívna egy cigit, és tiszta fejjel átgondolná a dolgokat. Kezdjük azzal, hogy hideg van. Folytassuk azzal, hogy cigim sincs. És talán be is fejezhetjük ott, hogy nem tudok tiszta fejjel gondolkozni. Most utálok mindenkit. Jobb lenne közömbösnek lenni, de most egyszerűen gyűlölöm az emberi társadalmat. Hülyén hangzik, de így gondolom éppen, nyilván változni fog, de… minek? Szeretnék picit egyedül lenni, de nem tudok. Már nem csak gyűlölöm az embereket, de hajléktalannak is érzem magam. Szóval a helyzet siralomraméltó, és ezennel eldöntöttem, hogy nekem nincsenek barátaim, ettől a pillanattól fogva. Hogy holnap délelőtt mit csinálok, azt nem tudom, szerintem veszek magamnak valami alkoholt, és jól bebaszok egyedül, csak a BKV sztrájk, és remek életem örömére.

Megint kell valamit írni

Meglepő módon elhagyott az ihlet, nem tudok most se írni, se fotózni, egyszerűen nem tudom mégis mi lehet velem. A BKV és MÁV sztájkja miatt itt ülök egész nap ezen a kilenc négyzetméteren és olvasok, de most valahogy arra sem tudok koncentrálni teljes mértékben, mert szokás szerint jár az agyam, méghozzá teljesen felesleges dolgokon.

Barátságról gondolkoztam most. Kezdenek elfogyni körülöttem az emberek, legalábbis így érzem. Egyre kevesebb embert vallhatok a barátomnak (ez vagy azért van, mert megváltoztak a nézeteim, vagy szimplán eltávolodtam tőlük, nem tudom) tudom elmondani, hogy mit érzek, egyre kevesebb emberrel tudom megosztani azt, amit gondolok. Persze lehet az én hibám, lehet nem, de rám vall az is, hogy először másokban keresem az okot, aztán gondolkozom el csak azon, hogy lehet velem van a baj. Az újévi fogadalmamat már régesrég megszegtem. Kitaláltam, hogy kedves leszek mindenkivel, és megpróbálom tolerálni az emberi butaságot is, ezzel azonban már most csődöt mondtam. Wobe és Zsombi már így is jókat virultak a fogadalmamon, most pedig az, hogy nem is sikerül… persze ők mindig mulatnak ilyeneken, már azon is jókat mosolyogtak, amikor kijelentettem, hogy vannak érzéseim. Pedig igenis vannak… az más kérdés, hogy sem én, sem pedig mások (talán Krisztát és Erikát leszámítva) nem törődnek velük.

Na megint csak itt vannak ezek az emocionális szövegek, és még csak bele sem lendültem rendesen, büszke vagyok magamra, mindjárt visszaállok a sorba és emós leszek, ha ez így megy tovább. Vicceltem, humoromnál vagyok ma is. : P Szerintem ennyi, amit most le akartam írni, már a gépelés is nehézségekbe ütközik…

Újra kiestem

Jó rég írtam ide, jó nagyot esett a látogatottság, és most sem azért írok, hogy valami világmegrengető tényt közöljek a világgal, csupán kiírom magamból a dolgokat, mielőtt megőrülök – amitől nem álltam eddig sem messze.

Hát lelkiismeretfurdalásom van. Wobe miatt is. Nem voltam ott, hogy bíztassam, és segítsek neki, az első koncertjüket még élvezni sem tudtam. Készítettem körülbelül nyolc képet, aztán álltam ott, mint egy fasz, kezemben a gépemmel, és állítgattam az iso-érzékenységet, mint aki megbolondult, és még csak azt sem tudom, hogy miért. Aztán megpróbáltam jól érezni magam, de nem ment. Aztán beültem a vécébe, hogy megnyugodjak, mert összezavarodtam, de nem nyugodtam meg, így aztán beültem a két Krisztivel az egyik sarokba, lehúztam egy tequilát, és felhúzott lábakkal ücsörögve próbáltam rájönni arra, hogy mégis mi a fasz van velem… nem sikerült annyira, illetve sejtem, kezdek rátapintani a lényegre, ez azonban csak újabb okot ad arra, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen. Wobe aggódott értem, most nem vagyok biztos abban, hogy aggódik, mert furcsa. Akartam vele találkozni holnap délelőtt, el akartam mondani, hogy mi bajom, de az időpontot sem sikerült megbeszélni, és nem is tűnt úgy, mint akit érdekel, úgyhogy inkább elvetettem az ötletet. Igazság szerint úgy érzem… magányos vagyok. Illetve nem. Van körülöttem rengeteg ember, sokszor fel vagyok dobódva [vagy úgy nézek ki], és ez jó, de én mégis annyira egyedül érzem magam, hogy azt elmondani sem tudom.

Nem mellesleg haragszom a világra. Haragszom anyámra, mert van szerelmi élete. Haragszom apámra, mert nem érdekli semmi igazából, mégis jól elvan. Haragszom mindenki másra is, aki vidám, meg azokra is, akik depressziósak. Haragszom azokra, akik elhagytak. Haragszom a macskámra, mert érdekállat, csak akkor szeret, ha éhes.

És egyre jobban összezavarom magam. Jó lenne erről beszélnem végre, hiába rágtam már át Krisztával 20-szor a témát, nem igazán tudok mit tenni, egyre inkább úgy érzem kiesek a fejemből, és kifolynak a dolgok az irányításom alól. Mi van velem?

Újra mélyponton, gondoltam szólok

Amikor kiakadok valahogy mindig megnő a blogom látogatottsága, és ezzel igazatok is van. Ki kíváncsi arra, hogy milyen, ha valaki boldog, amikor sokkal érdekesebb gondolatai vannak akkor, amikor nem az? Na én nem vagyok most túlzottan jó kedvű, de nem, még mindig nem omlottam össze, bármennyire is várható lenne, mert végül is van egy csomó dolgom, és nem akadhatok ki, ellenben írhatnék arról, hogy miért eshetnék szét, ha lenne rá időm is.

Chrissyvel vége, erről nem is nagyon akarok beszélni, de most már illett ide is leírni. Ez most nem része nagy összeomlásom tudatának, csak valahogy éget a bűntudat, hogy őt is [mint eddig sok más embert az utóbbi években] tévképzetekbe ringattam, és olyan érzésekről beszéltem, amelyeket én nem tudok viszonozni. Szóval sajnálom. Ha valami érdekel lehet kérdezni tőle is, tőlem is, de erről a témáról itt nem mondanék többet.

Na és persze éljen fantasztikus családi életem, ez mindig jó téma, még akkor is, ha most nem kevés iróniát vittem ezekbe a szavakba. Nagyapám megint holtrészeg, miután Kriszta elment már kapcsolgatták itt az áramot, mert a villanyt próbálták megszerelni az egyik szintén holtrészeg szomszéddal, és én nagyon is csodálkozom, hogy nem baszta meg őket az áram… szerencsések. Aztán papám átjött, hogy ő hogy leitta az Árnyasban [kocsma, itt van pár utcára -.-] a Richárdot [ez meg a szomszéd]… na mondom gratulálok. Aztán közöltem, hogy büdös, és inkább szokás szerint bezárkóztam erre a csodás, gyerekszoba hangulatú kilenc négyzetméterre, és itt töltöttem a nap nagyrészét, így csak most, telefonon értesültem arról, hogy nagyapám most ribancozta anyámat, aztán anyu pasija belázadt, és közölte, hogy ezt ne. Nyilván nem így volt, mert anyu aggódik, felhívott, hogy szólt nagybátyáméknak, hogy ha papa nem hagy békén, és nagyon dörömböl az ajtón, őket hívjam… Fantasztikus, itt soha nincs nyugalom, de komolyan mondom, most már megölök mindenkit, mert elegem van már ebből is, meg amúgy is.

Blah, blah, mit írhatnék még… tegnap voltam picit DS-en kareoke után Krisztával, mert nagyon bepunnyadtunk. Amúgy az ismerőseim nagy része nem ismert meg, csupán azért, mert máshogy voltam felöltözve, és hátra volt fogva hajpánttal a hajam. Kackac. Na mindegy.

Ja, és holnap megyek az etyeki erdőbe fotózni. Remélem le tudok kapni egy-két nagyvadat, vagy madarat, nagyon jó lenne.

Na ennyi emberek, heló.

Október 27.

Gergoval találkoztunk itt Érden a buszpályaudvarnál, és elindultunk be Budapestre, méghozzá busszal. Odafelé végig röhögtünk, aztán felmentünk apámhoz a fényképezőgépért, és elindultunk a Városligetbe. Váratlan fordulat következik… nem értünk oda időre, de természetesen mindenki ott volt, sajnos többnyire csak emósok, ami ugye nem baj, mert emósnak lenni jó, csak én már kinőttem. Ennél fogva ismét öregnek éreztem magam, de odatipegtem a füvön keresztül Uzuékhoz, és inkább velük beszélgettem, amíg Gergo szenvedett össze-vissza. Aztán elmentünk boltba kannásborért, kóláért, meg Abonettért, így aztán kezünkben Koccintósból készült vörösboroskólával énekeltünk Tereskovát. Christian Paprika össze-vissza fotózgatott – aminek én nem láttam értelmét, de persze lehet velem van a baj, amiért nem látom örömömet emósok fotózásában -, mi meg ittunk, és ittunk, és Gergonak rossz kedve lett, úgyhogy… ja. Aztán elkezdtek lelépni az emberek, mi maradtunk persze. Aztán megérkezett Misa és Chrisz, majd Zója is, végezetül pedig Zójával és Gergoval indultunk el megkeresni a CSÖCSÖKET. Mindenkit kérdezgettünk, hogy hol vannak a CSÖCSÖK, míg nem megtudtuk, hogy arra, amerről jöttünk. Végül megtaláltuk, még jobban becsiccsentettünk a CSÖCSÖKön ülve, beszélgettünk, és… elindultunk az Oktogonra a koromsötét Városligeten keresztül. Én botladozva, ugyanis a lábam így magassarkúban addigra már kezdte felmondani a szolgálatot, ennek okán majdnem elestem. x D Végül felszálltunk a földalattira, ahol én végig fésülködtem meg ilyenek. Oktogonon… na lepődjetek meg, tovább ittunk, aztán jöttek még páran, mint Gabi, Bia, Holló Kriszti, Xega, Paprika, Peti, Lina, Vivi [azt hiszem így hívták]… meg még páran, de nem emlékszem, hogy pontosan ki is volt ott. Az emberek nagyrésze bement Rocktogonba, míg mi tovább maradtunk kint [váratlan fordulatként említem meg] ITTUNK. Ja nem, nem ittunk, előbb vásároltunk még alkoholt, összefutottunk Wobebal, aki szintén jött, és ezek után folytattuk az ivást, majd bementünk Rocktogonba, ahol ittasan üzemeltem partifotósként, de ahoz képest egész jó képek születtek [linket a bejegyzés végén találtok majd, sokkal lejjebb…]. Skizotype koncert következett, állítólag elbaszták, de nekem nem tűnt fel igazán, hogy rossz lett volna, mondjuk fényképezőgéppel a szemem előtt többnyire nem tűnik fel semmi. Koncert után sikerült rávennem a többieket, hogy menjünk el a Nyugatihoz abba a kocsmába, ahol múltkor is kareokeztunk, így aztán elindultunk, ott voltunk, és már csak képek ugranak be előttem. Biával rávettünk valami arcokat, hogy hívjanak meg minket alkoholra, meg cigit tarháltunk, meg Barbie Girl-t énekeltem Barnával, aztán őőő… még ezek előtt Wobebal I love Rock&Roll-t, aztán kimentem Barnával beszélgetni, egy idő után pedig sikeresen megsiratott… és azt hiszem nem zavarta, hogy nekiálltam bőgni előtte, legalábbis ebben reménykedem. Aztán leléptek, maradt Bia, meg a lány, akit azt hiszem Áginak hívtak, és Mamma Mia-t énekelt, méghozzá nagyon jól. Aztán én is elindultam haza, mondjuk arra, hogy hogy kerültem a Moszkva térre nem emlékszem… ellenben emlékszem, hogy alig bírtam elmenni a Déli-Pu.-ig, ugyanis még akkor is olyan részeg voltam, hogy nem bírtam egyenesen menni. Végül felszálltam a vonatra, hazafelé pedig végig zokogtam, így az ellenőr is elengedett [mert akkor éjfélkor járt le a bérletem]. Körülbelül ennyi, tegnap pedig olyan másnapos voltam, hogy az hihetetlen, de majd erről a következő bejegyzésben…

Partifotók itt