Újabb önsajnáltatós ömlengés

03 ápr 2010 3 hozzászólás

Megint elöntött az önsajnálat. Megszokhattátok már, tudjátok, én vagyok a lány, aki vagy napi huszonnégy órában depressziós, vagy részeg. Persze nem mintha lenne okom sajnálni magam, lehetne rosszabb is a helyzet… éhezhetnék, lehetnék árva, vagy éppen teljesen kirekesztett, extrémen ronda hardcore kocka, és a végtelenségig sorolhatnám még, ha jelen pillanatban a saját helyzetemet nem tartanám százszor, ezerszer, milliószor rosszabbnak másokénál. Rendben van, eddig is utáltam az embereket (tisztelet annak a kevés kivételnek), de most… megint belémitta magát az üresség. Az Űr, amit nem tudok kitölteni, és a pillanat, amikor már nem is akarom igazán kitölteni az Űrt. Nem hiszem, hogy csalódást el bírnék viselni, és természetesen megint csak úgy beszélek a csalódásról, mintha történt volna valami, valaki átvert volna, mintha csak lerombolták volna hazugságokból épített álomváramat. A legszebb az egészben, hogy semmiféle álomvár nem épült… És itt megakadtam az írásban. Hogyan fogalmazzam meg érzéseimet, valaki olyannak, mint Te, kedves olvasom, aki nyilvánvalóan feleannyira sem ismersz, mint gondolod, vagy éppen az igazi nevemet sem tudod? Hogyan mondhatnám el mit érzek most, így éjféltájt, amikor lehet még csak köszönőviszonyban sem vagyunk? Túl vagyok már egy grillcsirke nagyrészén, három vastag szelet sonkán, mindehhez fél kiló kenyéren, egy csomag öt darabos Bountyn, és fél csomag kekszen, és még csak bűntudatot sem érzek. Ismered ezt az érzést, igen? Amikor szakítottál a barátoddal, akivel majdnem egy hétig együtt voltatok? Vagy amikor anyukád kijelentette, hogy nem kapod meg a motort, amit kinéztél? Reflexből mosolygok. Néha meg azért, mert vicces valami, néha meg csak úgy, mert annyira azért mégsem vagyok normális, mint lehetnék, vagy kellene, vagy illene, ahogy tetszik. Persze én megint csak ott tartok, hogy olyan dolgokról álmodozom, amik a múltban történtek, abban a múltban, amit ebből a távlatból már semmiképp sem tarthatok valóságosnak. Csak repülhetnék vissza pár évet… vagy akár csak egyet… esküszöm mindent másképp tennék. Természetesen fő, hogy még mindig teljes mértékig reálisan tudok gondolkozni, nemdebár?

Üdvözlettel:
Miya, a zártosztályából